ATV – Híradó
2003. 11. 04.
- Mv.: Nem ilyen jó a helyzet az észak-magyarországi régióban. Egy tanulmányból az derül ki, hogy az észak-magyarországi régiótól elfordult a tõke, a gazdasági helyzet folyamatosan romlik. A térség új kormányzati és helyi fejlesztési programokra vár.
- R.: Az észak-magyarországi régión több gazdasági mutató szerint is Magyarország lemaradó területeihez tartozik. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara a Gazdaság- és Vállalkozáselemzési Intézettel karöltve elkésztette az Észak-Magyarország gazdasági helyzete címû tanulmányt, mely az 1990 és a 2001 közötti idõt öleli fel. A tanulmányból kiviláglik, hogy a tõke kezd elfordulni az úgynevezett rozsdaövezettõl. A régióban élõknek kedvezõtlenebb a jövedelmi helyzete, és rosszabbak a munkaerõpiaci lehetõségei. A 90-es években mindvégig elvándorlás jellemezte a régiót. Alacsony a külföldi tulajdonban lévõ cégek aránya, az egy fõre jutó GDP az utóbbi években a régiók között Észak-Alföld után itt volt a legalacsonyabb. A bruttó bérek szintje nem éri el a megyék átlagát. Eközben a 90-es évek során mindvégig magasabb volt a munkanélküliségi ráta az országosnál.
- Tóth István János ügyvezetõ igazgató, GVI: Nemcsak a munkanélküliségi ráta magas, hanem arról van itt szó, hogy strukturális problémák is vannak a munkanélküliséggel, a munkanélkülieknél ugyanis nagyon magas az alacsony iskolai végzettségûek aránya.
- R.: Az iparleépülés elemzett esetei arra figyelmeztetnek, hogy a negatív gazdasági és társadalmi hatásokat semlegesítõ kormányzati és helyi fejlesztési programok nélkül az iparleépüléssel sújtott települések gazdasági helyzete folyamatosan tovább romlik majd.
- Bihall Tamás elnök, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kereskedelmi és Iparkamara: Arra készülünk tehát, hogy a kamaránk oldaláról, és ebben úgy látom, hogy az önkormányzatok is ma már partnerek, hogy programokat alkothassunk, a programokat töltsük meg életképes projektekkel, ezen keresztül jelentõsen növeljük meg a finanszírozásra fordítható összegeket, legalább tízszeresére gondolunk.
- R.: A Borsod Megyei Iparkamara azt szeretné, ha a helyi regionális tanács még ez évben megtárgyalná ezt az anyagot, és a jövõ évi fejlesztési programokról ez alapján döntenének. Szerencsés lenne, ha a kormány egyfajta társadalmi szerzõdést is kötne a régióval, azaz forrást biztosítana a megoldandó feladatok teljesítése fejében.
Info Rádió
2003. 11. 07.
Mûsorvezetõ: - Az észak-magyarországi régió gazdasági helyzetével foglalkozik az a tanulmány, amelyet a Magyar Kereskedelmi - és Iparkamara Gazdasági és Vállalkozáselemzési Intézete jelentetett meg. A tanulmány készítõje, Tóth István János, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Kutatóközpontjának fõmunkatársa az Info Rádiónak elmondta: jellemzõ adat a régió elmaradottságára, hogy az 1903 és 2003 között eltelt száz esztendõ alatt, a Budapest-Salgótarján vasútvonalon mindössze tizenhárom perces menetidõ csökkentést sikerült elérni. Sánta András interjúja!
Tóth István János: - Az észak-magyarországi régió már a századfordulón is ipari központja volt Magyarországnak és ezt a státuszát megõrizte. A harmincas években is nyolc-kilenc százalékát adta az ipari termelésnek és a 2000-es, 2001-es adatok is erre vonatkoznak.
Riporter: - Akkor mi az oka annak mégis, hogy szociálisan azt mondják, hogy Észak-Magyarország igencsak elmaradott az ország többi részéhez képest?
Tóth István János: - Igen, hát emellett, hogy ipari központról van szó, rendkívül heterogén területrõl van szó. A régióra nagyon erõs hatása volt, hogy megszakadtak azok a gazdasági kapcsolatok, amelyeknek a fejlõdését ezek a területek jelentették. Hát, ezt újra kellett aztán strukturálni Trianon után. Van egy ilyen észak-déli megosztottsága a régiónak és a déli körzetek azok ... esnek. Ami miatt inkább azt szokták mondani, hogy az északi régió gazdaságilag elmaradott, az az úgynevezett rozsdaövezetek. Azok a területek, amelyek közel vannak Szlovákiához, ezek a nagyipari centrumok, amelyeket egy nagyon súlyos válság ért az utóbbi húsz évben, de több is. Az egyik volt a ....-, mi úgy fordítottuk, hogy ipari leépülés, és ott volt a transzformációs visszaesés és ott volt a mezõgazdasági termelés és foglalkoztatás leépülése és így létrejött egy nagyon masszív munkanélküliség, amely sajnos nagyon magas tartós munkanélküliségi rátával is jár és ez egy olyan folyamatot indít el sajnos, hogyha nem nyúlnak ehhez a helyzethez kormányzati programok, akkor ez önmagától rosszabb lesz a helyzet. Megnéztem 91-tõl 2001-ig, személyi jövedelembevallási adatok alapján, hogy hogyan alakul a településeken élõk jövedelmi helyzete és akkor azt lehet látni, hogy robban szét a Magyarország.
Tudósító: - Ez mit jelent?
Tóth István János: - Tehát a szegényebb emberek azok azonos lakóhelyekre fognak koncentrálódni, a gazdagabbak pedig más falvakba vagy inkább városokba kompenzálódnak.
Tudósító: - És ez törvényszerûnek tûnik ez a folyamat?
Tóth István János: - Ez törvényszerû, úgy tûnik! Kvázi gettók alakulnak ki, Észak-Magyarországon már megvan, Észak-Magyarország Szlovákiához közeli területein tiszta roma falvak alakulnak ki, amelyeknek az a legnagyobb problémájuk, hogy ott senkinek nincs munkája. A gyerekek úgy nõnek fel, hogy se a papának, se a mamának nincs munkája, az nem egy jó szocializáció arra, hogy hogyan lehet utána integrálódni a társadalomba.
Tudósító: - És miben látja a fejlõdés lehetõségét?
Tóth István János: - Igazság szerint, ilyen általános megoldások nincsenek. Nemzetközi példák arra mutattak, hogy azok voltak a jók, amelyek nagy volumenû kormányzati segítség mellett, a helyi erõk is odaálltak és segítettek abban, hogy hogyan lehet a pénzt minél hatékonyabban elkölteni, a kormányzati segítséget adott esetben.
Piac Profit – On line
2003. 11. 09.
Bebetonozott kilátástalanság Nógrádban, Hevesben, Borsodban, Kassán és Besztercebányán
A vegetáló kohászat és bányászat olyan rozsdaövezeteket hozott létre Észak-Magyarországon, amilyeneket tovább sújt az iparból, a szolgáltatásokból kivonuló tõke, az elszegényedõ önkormányzat, a haldokló mezõgazdaság, felerõsödõ területi szegregációja. Az MKIK GVI tanulmánya a régióról nem ígér gyors változást
Közhely: Észak-Magyarország alapvetõen elmaradott régiója a hazánknak, nem kis részben a XX. század elsõ harmadában feldarabolt országnak. A Trianon utáni évtizedekben pedig megannyi belsõ ok miatt is mellõzött, leépült gazdaságú területi egységként élt tovább. Egy szakmai kutatás e folyamat tárgyszerû bemutatását végezte el az ezredforduló idõszakában: az MKIK GVI már idõnként közölt is részleteket a munkából, most azonban nyilvánosságra hozta a vizsgálódás teljes anyagát.
A tanulmány is leszögezi, a XXI. század elején az észak-magyarországi régió több gazdasági mutató szerint is Magyarország elmaradott és lemaradó területeihez tartozik. A '90-es évek transzformációs visszaesése e régiót több szempontból is erõteljesen érintette: az ipari és a mezõgazdasági termelés jelentõs visszaesése iparágakat és az õket kiszolgáló cégcsoportokat sodort el, miközben nagyfokú társadalmi átalakulás ment végben a térség munkaerõpiacán. Mindezt pedig a térségen belüli társadalmi különbségek mélyülése és a régión belül a leszakadó és fejlõdõ térségek, település csoportok jól kirajzolódó elkülönülése kísérte.
A kutatók a régió gazdaságának helyzetét leíró mutatókat rendre összevetik az ország más területeit jellemzõivel. Emellett kistérségi és település szintû elemzéseket is végeznek, hogy tanulmányukban kimutassuk a régión belüli -- eltérõ fejlõdési pályát bejáró, és a jövõben feltehetõen -- eltérõ fejlõdési pályát befutó településcsoportokat, illetve a közelgõ uniós csatlakozás és a szlovák- magyar határ "virtuálissá válása" okán az északi régió gazdaságföldrajzi és -történeti kapcsolataira tekintettel röviden megrajzolják két szlovákiai megye (a kassai és a besztercebányai) gazdasági helyzetét.
A tanulságok elsõ csoportja a térség gazdasági helyzetének fontosabb mutatóival kapcsolatos, a második csoport azzal, hogy milyen tendenciák és tényezõk befolyásolják, illetve határozzák meg a térség jelenlegi gazdasági helyzetét, a harmadik pedig azzal, hogy milyen összefüggések és tényezõk lehetnek hatással e helyzet jövõbeli alakulására.
Az észak-magyarországi régió gazdaságának állapotát leíró jellegzetességek, és fontosabb jellemzõk között a tanulmány öt tényezõre hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy még ma is Észak-Magyarország az ország iparosodottabb területeihez sorolandó mind a foglalkoztatást, akár a hozzáadott-érték termelést tekintetében. Másrészt e térség gazdasági értelemben és tendenciáiban is rendkívül heterogén. Egymás mellett találhatunk itt az ipari leépüléstõl sújtott, elszegényedõ és egyre inkább marginalizálódó térségeket (fõleg az északi, a szlovák határhoz közeli részeken) és virulens, gyorsan fejlõdõ, gazdagodó térségeket (többnyire a régió déli, fõútvonalakhoz és autópályákhoz közel esõ részein). A '90-es években a statisztikai adatok a gazdasági szerkezetben, az infrastrukturális ellátottságban, a gazdasági növekedésben, és a lakosság anyagi helyzetében is rendkívül nagy területi különbségek jelenlétét mutatják.
A harmadik jellegzetesség az ipar szerkezetében a XIX. végétõl megfigyelhetõ örökség: az ipar nagyfokú területi, ágazati, és az iparvállalatok nagyság szerinti koncentráltságában mutatkozik meg. Néhány városi ipari központon kívül (pl. Miskolc és környéke, Salgótarján, Eger) a régió jelentõs területein hiányzik, illetve gyér az ipar jelenléte. A koncentráltság ágazati jellegû is: a XIX. és a XX. század fordulóján a jelenlegi régió területét két iparág -- a kohászat és a bányászat -- túlsúlya jellemezte, miközben más iparágak csekély szerephez jutottak. Ez az örökség a XX. században késõbb is meghatározó jellegzetessége volt az itteni iparnak, amelyben igazán csak az utóbbi két évtized fejlõdése hozott változást. A koncentráció harmadik vetülete az óriáscégek dominanciájához, és a kis- valamint közepes vállalkozások az országosnál kisebb súlyához kapcsolódik. Már a XIX. század végi adatok is felhívják erre a figyelmet, amikor a térség iparát három óriáscég -- a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt, a Salgótarjáni Kõszénbánya Rt., és a Diósgyõri Állami Vasmûvek -- uralta. De ugyanezt a jellegzetességet érhetjük tetten, ha az 1990-2001 közötti adatokat vizsgáljuk: a térségben az országosnál a foglalkoztatottságot, vagy a kibocsátást tekintve nagyobb súllyal bírnak a nagyobb, és kisebb súllyal a kisebb cégek.
A negyedik jellegzetesség a régióban élõknek a vidéki átlaghoz mért kedvezõtlenebb átlagos jövedelmi helyzetéhez és rosszabb munkaerõpiaci lehetõségeihez kapcsolódik. A '90-es években mindvégig, bár csökkenõ mértékben, elvándorlás jellemezte e régiót. A déli, autópálya közeli területeket kivéve alacsony a -- hazai tulajdonú cégeknél magasabb bért fizetõ -- külföldi tulajdonban lévõ cégek aránya. Az egy fõre jutó GDP az utóbbi években a régiók között Észak-Alföld után itt volt a legalacsonyabb; a mezõgazdaságban, az iparban, vagy a kereskedelemben a bruttó bérek szintje nem éri el a megyék átlagát. Eközben a régió egészében a '90-es évek során mindvégig magasabb volt a munkanélküliségi ráta az országosnál. A regisztrált munkanélkülieken belül a tartós munkanélküliek aránya 60-50 százalék, a legfeljebb 8 osztályt végzettek aránya pedig 40-50 százalék között változott 1997 és 2001 közötti idõszakban. Ezek az értékek országos viszonylatban kimagaslónak számítanak. E jelenségekkel egy idõben a '90-es években a régión belül a szegényebb és a gazdagabb településeken élõk között mindvégig nõttek a jövedelmi különbségek, felerõsödött a szegénység területi szegregációja.
Az ötödik tényezõ pedig a szomszédos szlovákiai területhez való gazdasági kapcsolatok várható újjáéledésével függ össze. A két szomszédos szlovákiai kerület fontosabb gazdasági mutatóinak és munkaerõpiaci indikátorainak áttekintése ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy a határ túloldalán meglehetõsen hasonló, sok esetben súlyosabb, gondokkal néznek szembe az ott élõk, mint Észak-Magyarországon. A kassai megye egyes járásait éppúgy az iparleépülés, a magas munkanélküliség, az elszegényedés hatásai sújtják, mint az észak-magyarországi régió határhoz közeli területeit. Az EU csatlakozás után tehát az együttmûködés legalább két területen kellene, hogy kibontakozzon: egyfelõl a virulens gazdasági térségek közötti gazdasági kapcsolatok elmélyítésében, másfelõl az iparleépülés következményeitõl sújtott szomszédos térségek rehabilitációjának közös, illetve egyeztetett programjának kidolgozásában.
Az utóbbi 25-30 évben az észak-magyarországi régió gazdasági fejlõdése okán három egymástól független, de egymást felerõsítõ folyamat hatásaival kell számba venni. Egyrészt az ország egészének gazdasági és társadalmi életére kiható transzformációs visszaesésrõl van szó. Ez a Magyarországon a '80-as évek végétõl a '90-es évek elejéig érzékelhetõ, a gazdasági és politikai átmenettel összefüggõ válság természetesen nem kerülte el az észak-magyarországi régió térségeit sem. Sõt a régió mindhárom megyéjében hatásaiban talán erõsebben is jelentkezett, mint az ország többi területein. De mégsem ez az, ami a régió gazdaságát az utóbbi 25-30 évben leginkább visszavetette.
A gazdaság és ezen belül az ipar hanyatlása ugyanis Észak-Magyarországon nem a transzformációs válsággal, hanem már jóval korábban kezdetét vette. Az iparleépülés ( deindustrialization ) már a '70-es évek végén megindult a térség nagy ipari centrumaiban, ez a tendencia csak kiteljesedett a '90-es években a gyárbezárásokkal és a rozsda-övezetek létrejöttével. Ennek folyamatnak a hatása a tõkefelhalmozásra, valamint a munkaerõpiacra talán erõsebb is és hosszabb távon is érvényesülõ, mint a transzformációs visszaesésé. Ha pedig nem történik semmi, akkor az iparleépülés által sújtott terület, egy önmagát erõsítõ folyamat eredményeképpen, egyre rosszabb helyzetbe kerül. A nagyarányú gyárbezárások következtében munkanélkülivé vált munkaerõt nem tudja rövid távon és nagy arányban felszívni a környezõ munkaerõpiac; megnõ a tartós munkanélküliek aránya; a jobb vagyoni háttérrel rendelkezõ, magasabb iskolázottságúak, és szakképzettek -- akik mobilabbak, mint az iskolázatlanok és szakképzetlenek -- elvándorolnak; helyüket szegényebbek, és alacsonyabb iskolázottságúak foglalják el, akik tovább növelik a munkanélküliek és tartósan munkanélküliek táborát. A munkaerõpiac kedvezõtlen tendenciái inkább elriasztják a befektetõket, az új vállalkozások betelepülését. Az iparleépülés következtében megszûnõ gyáraknak beszállító helyi cégek is tönkre mennek. A tõke kezd elfordulni a rozsda övezettõl. A rosszabb jövedelmi helyzetû új betelepülõk, illetve a területen nagy arányban élõ munkanélküliek gyenge fogyasztási erõt, keresletet képviselnek, ami pedig negatívan érinti az amúgy ipari leépülés által közvetlenül nem is sújtott ágazatot, a szolgáltatást is. Másrészt a folyamat az önkormányzatok elszegényedésével is jár (csökkennek adóbevételei), ami a szükséges fejlesztések elhalasztását eredményezi és a közszolgáltatások színvonalának csökkenését vonja maga után. Ez a helyzet újra nem kedvez a vállalkozások betelepedésének és további menekülésre készteti a szakképzettek (közöttük a szakképzett fiatalok) újabb csoportjait is. A rozsda övezet társadalmi és munkaerõpiaci összetétele fokozatosan átalakul és idõvel egyre nehezebb is lesz az ott élõk, illetve ide vándorlók elhelyezkedése, munkaerõpiaci reintegrációja. Addig tart e folyamat, amíg létre nem hozza a szegények
és a munkaerõpiacról tartósan kiszorulók szegregált övezeteit, amelyekben elérhetõ távolságon belül nincs is semmilyen munkalehetõség.
Figyelmeztetõ jel, hogy még akkor is beindulhat ez az ördögi kör, ha a kormányzat, illetve az iparleépüléssel sújtott területek önkormányzatai felismerik a veszélyt, de az általuk kigondolt rehabilitációs programok és technikák nem képesek orvosolni az iparleépülés negatív társadalmi és gazdasági hatásait. Észak-Amerikában az iparleépülés által sújtott területeken kialakuló és 30-40 évvel késõbb is létezõ fekete-gettók példái erre mutatnak.
Az észak-magyarországi régió egyes körzeteiben jól kitapintható az iparleépülés által elindított önmagát erõsítõ spirál létezése és jól megfigyelhetõk ennek hatásai is. Különösen a régió északi, Szlovákiával határos területein jelentkezik ez és a lakosság elszegényedésében, a magas munkanélküliségi rátában, a tartós munkanélküliek rendkívül nagy arányában és a roma lakosság egyre növekvõ területi szegregációjában ölt testet.
A harmadik folyamat az ipar leépülése mellett a mezõgazdasági munkahelyek megszûnése . Ez a tendencia arányaiban jelentõsebb volt Észak-Magyarországon, mint az ország más vidékein. A mezõgazdaságban foglalkoztatottak száma 1988-2001 között nagyobb mértékben csökkent e régióban, mint országosan. Különösen Nógrád megyére igaz ez a jelenség. A '90-es években a régió falusi népességének munkaerõpiaci pozícióját tehát nemcsak az ipari leépülés következményei érintették hátrányosan, hanem a tsz-ek felbomlásával az addig megélhetést biztosító mezõgazdasági termelés munkaerõigényének csökkenése is. A faluról ingázók számára tehát szinte egy idõben szûntek meg a közeli városban, nagyobb községben az ipari munkahelyek és a falvakban, ahol laktak, a tsz-ekben való elhelyezkedés lehetõsége is. Ez pedig a falun élõk jelentõs csoportjainál a régió átlagához képest a relatív jövedelmi pozíció romlását, elszegényedést, és a munkaerõpiacról való tartós kiszorulást eredményezi.
Milyen hatásokkal és fejlõdési lehetõségekkel kell számolni a jövõben az észak-magyarországi régióban? A kutatók -- a választ felvezetve -- azt szögezik le, hogy a régiónak az ország más területeihez képest erõsebb heterogenitása és egyes -- a megyehatárokon átnyúló -- területeinek eltérõ adottságai és múltbeli fejlõdési útjai e térségek más és más jövõbeni pályát, fejlesztési lehetõségeit rajzolják fel. Az iparleépülés által érintett területek speciális és minden esetben testre szabott fejlesztési és rehabilitációs programokat igényelnek. A deindusztrializáció esetén legtöbben kézenfekvõ irányként re-indusztrializációban , azaz az újra iparosításban gondolkodnak, de ez nem mindig lehetséges, illetve nem mindig vezet el a térség gazdasági stabilizációjához. Számításba kell venni a vendéglátás, és szélesebben a szolgáltatások fejlesztését is, vagy a rozsda-övezetek felszámolását, a gyárépületek lebontását és a terület, a táj teljes rehabilitációját is.
A nemzetközi példák alapján azt is látni kell, hogy az iparleépülés által érintett térségek gazdasági stabilizációja nem történhet egy lépésben, egy mindenre kiterjedõ program segítségével. Ez egy akár több évtizedes folyamat, amelyben több párhuzamos, de egymásra épülõ program lehet hatásos. Másrészt az iparleépülés negatív hatásainak semlegesítésében és öntörvényû folyamatának megállításában nem lehet csupán kormányzati segítségre várni. A sikeres rehabilitációs programok arra mutatnak, hogy az érintettek (kormányzat, önkormányzatok, vállalkozások, civil szervezetek) együttmûködése a siker elengedhetetlen feltétele. Harmadrészt a folyamat természetébõl adódóan az infrastruktúra, a szolgáltatások és az oktatási intézmények fejlesztése komoly, és nem megtakarítható összegekbe kerül -- amelyek elõteremtése jobbára a kormányzat és az önkormányzatok feladata. Nem megspórolható kiadásokról van szó, mivel a fejlesztések elmaradása késõbb -- az iparleépülés által beindított ördögi körbõl adódóan -- az évek múlásával reálértékben sokkal jelentõsebb fejlesztési igényeket tesznek szükségessé.
Nepszava.hu – On line
2003. 11. 05.
Milliárdok hiányoznak Észak-Magyarországon
Drámai vizsgálati eredményekre jutott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara ( MKIK )Gazdaság- és Vállalkozásfejlesztési Intézete (GVI). Az észak- magyarországi régió helyzete a rendszerváltozás óta folyamatosan és rohamosan romlik. A szakemberek mégsem látják reménytelennek a helyzetet, de felhívják a figyelmet arra is, hogy ha kormányzati ciklusoktól függetlenül nem történik alapvetõ változás, Heves, Nógrád és különösen Borsod-Abaúj-Zemplén megye menthetetlenül lemarad még a hazai régiókhoz képest is.
Az észak-magyarországi térség évi 6 milliárd forintos gazdaságélénkítõ pénzforráshoz jut, ami sajnos elenyészõen kevés a gondok orvoslásához - nyilatkozta Bihall Tamás a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Ennek a tízszeresére lenne szükség, hogy olyan programokat, projekteket lehessen támogatni, melyek valós kilábalási lehetõséget nyújtanak a térségben élõk számára. Az elnök hozzátette, a központi kormányzatok, ideológiai beállítottságuktól függetlenül, valamint a megyei, városi önkormányzatok még nem eléggé érzékenyek a regionális problémákra. Ezért is vállal meghatározó szerepet a kamara a gondok felmérésében, feltárásában. Ezt a munkát 2004-tõl folyamatosan végzik és a mindenkori döntéshozóknak javaslatokat tesznek a megoldásokra.
A régió nehézségeivel foglalkozó tanulmánykötet szerkesztõje Tóth István János elmondta, a térség ipari leépülése már 1977-ben megkezdõdött, de a rendszerváltást követõen gyorsult fel. Ez éppen a legversenyképesebb, elsõsorban értelmiségi réteg elvándorlását idézte elõ. A GDP az észak-magyarországi régióban a dél-alföldi régió után a legalacsonyabb, évente mindössze 847 ezer forint személyenként. A munkanélküliség meghaladta a 20 százalékot. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a regisztrált munkanélküliek 50 százalékának a legmagasabb iskolai végzettsége a nyolc általános iskolai osztály volt, de a régió legkedvezõbb helyzetben lévõ megyéjében Hevesben is arányuk elérte a 45 százalékot. Az ipar összeomlása mellett a mezõgazdaság, a tsz-ek szétverése is súlyosbította a helyzetet. Aggodalomra ad okot, hogy a tehetõsebbek és vállalkozó kedvûek helyére a szegényebb, elesettebbek telepednek. Ez a tendencia más országokban is megfigyelhetõ, ahol már a szegénység szegregációjáról beszélnek. Ezekbõl a térségekbõl a tõke is menekül és egyhamar nem is tér vissza. A szakember úgy vélte, a kilábalás sem képzelhetõ el rövid távon. A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a fejlettebb régiókhoz 30-40 év alatt zárkóznak fel az elmaradott térségek.
Bihall Tamás lapunknak kifejtette, hogy az észak-magyarországi régió infrastruktúrája az autópálya építéssel jelentõs mértékben javult. Ez azonban önmagában kevés. Uniós és nemzeti forrásokból évi 60 milliárd forintot kellene felzárkóztató programokra fordítani, hiszen ezer lakosra ebben a térségben jut a legkevesebb vállalkozó. Elsõsorban a kis és középvállalkozásokat kellene versenyképessé tenni. A régióban a beruházások aránya alig 60 százaléka az országos átlagnak, a kelleténél viszont jóval több az úgynevezett rozsda vagy barna övezet. Ezek fõleg Ózdon, Salgótarjánban, Miskolcon alakultak ki az egykori "szocialista" nagyipar helyén. A megmaradt kohászati és bányaüzemek még mindig több embert bocsátanak el, mint amennyi új munkahely létesül. A megyei kamara elnöke megjegyezte, az utóbbi idõben szerencsére már több multinacionális cég is kezdi felfedezni a térséget. Ez a folyamat felerõsödhetne, ha a miskolci egyetem és a nagy cégek szorosabban együttmûködnének és a hallgatók piacképesebb tudással kerülnének a munkaerõ piacra. Jelenleg ugyanis az idõsebbek és a friss diplomások, a kezdõ fiatalok között a legnagyobb a munkanélküliség.