A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara fóruma

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt, Dr. Parragh László MKIK-elnök

2004. szeptember 21.

Dr. Parragh László: – Köszöntöm Gyurcsány Ferenc miniszter urat, aki a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje és a menetrend szerint szinte biztos, hogy napokon belül a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. Azt gondolom, hogy ez a látogatás fontos gesztus a részéről, hiszen a kormányprogram alkotása során találkozik a magyar vállalkozói társadalom képviselőivel, azokkal a képviselőkkel, akik a különféle területi kamaráktól, valamennyi megyéből érkeztek és képviselik a magyar gazdaság valamennyi ágazatát és valamennyi méretű vállalkozását. Hiszen a mikrotól a nagyvállalatig bezárólag ebben a teremben ma mindenféle vállalkozás megtalálható.

Külön öröm persze az is, hogy nemcsak egy miniszterelnök-jelöltet köszönthetünk ebben a teremben, hanem egy olyan vállalkozót, akinek a vállalkozásai kamarai tagok.

Gyurcsány Ferenc: – Van is ezzel bajom elég, a hétszázát!

Dr. Parragh László: – Nos, azt gondolom, hogy ebben a körben emiatt nem kell szégyenkezni. Nekünk nagyon fontos az, hogy olyan miniszterelnöke legyen az országnak, aki ért a gazdasághoz, aki tudja, miről szól egy vállalkozás, tudja milyen elkezdeni elindulni, és tudja mi az, hogy adóbehajtás, tudja mi az, hogy pénzügyi problémák, munkaerő-piaci problémák, és így tovább. Azt gondolom, hogy ilyen értelemben ma egy sikeres vállalkozóval is együtt vagyunk. Hogy ez a kamarai tagsággal mennyiben függ össze, az azt gondolom, a teremben mindenki hasonló módon éli meg.

Legyünk azonban őszinték – azt gondolom, hogy a beszélgetésnek ez kell legyen az egyik alapvető motívuma, hiszen igazmondó juhászok nélkül a dolgok nem nagyon szoktak előrehaladni, márpedig ma azt gondolom, hogy a vállalkozók két alapvéleményt fogalmaznak meg a gazdasággal kapcsolatban. Az egyik, hogy azt érzékelik, hogy egy rabló garázdálkodik a környezetükben, a mindennapokban. A másik pedig, hogy a mikro-, a kis- és középvállalkozásokat támogató politika rendkívül gyenge. Gyenge pénzügyi okok miatt és gyenge irányítását tekintve. Ezen túlmenően persze elmondhatjuk, hogy a magyar gazdaság kifejezetten jól áll, jól működik. 4% fölötti a GDP növekedése, impozáns az exportnövekedés, jelentősen növekedtek a beruházások, miként a mezőgazdaság teljesítménye is, és elmondhatjuk azt, hogy stabil a forint. Bár ez kétélű, hiszen a vállalkozások, különösen az exportorientált vállalkozások szempontjából ez a forint árfolyam már komoly gátja az exportnak. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy elviselhetetlenül magasak a kamatterhek. Azt gondolom, az államháztartásnak is. Ezek a kamatterhek elvonják a forrásokat, elvonják a pénzt a vállalkozóktól és más struktúráktól is. Rendkívül magas az államháztartás hiánya, bár ez nagyon sokszor túlbecsült, és azt hiszem, hogy egy számháború zajlik, aminek nem sok füle-farka van. És amire szintén figyelmeztettünk évekkel ezelőtt: folyamatosan nő a külkereskedelmi mérleg hiánya. Nagyjából ez az, amit a makrogazdasági adatok mutatnak. De hogyha a gazdaság tényleges közérzetéről akarnék beszélni, akkor egy statisztikáról szóló vicc jut az eszembe. Márpedig annak idején egy tanszéken tanultuk a statisztikát, úgyhogy aligha lesz számodra új. Amikor valaki egyik lábával egy 0 fokos jégtömbön áll, a másik lábával egy 50 fokos vasdarabon, akkor átlagban 25%-os alatta a talaj, következésképpen jól érzi magát. Nos, valahogy így van ezzel, azt hiszem, a magyar vállalkozói társadalom is. Így érzi jól magát. Hiszen ha megnézzük az exportteljesítményt, akkor ennek 80%-át az első 40 vállalat bonyolítja. Ha megnézzük az árbevétel-növekedést, akkor látjuk, hogy ez leginkább a multinacionális cégekre és a nagy cégekre igaz. Aminek ha a szaldóját nézzük, akkor meg kell állapítani, hogy a kis- és középvállalkozásoknak a piaca folyamatosan szűkül, az árbevételük romlik. Következésképpen ők ezt a kettős érzést élik meg a mindennapjaikban. Ez az oka annak, hogy ma a magyar vállalkozói társadalomnak 90%-a elégedetlen. 99%-a mikro-, kis- és középvállalkozás, és a mindennapokban találkozik a globalizáció nehézségeivel, az Európai Unió által generált versennyel és a magas adóterhekkel. Nyilvánvaló, hogy nem lenne helyes és nem lenne tisztességes sem a globalizációs kihívásokat, sem az Európai Unió által generált versenyt bármely kormánynak is a nyakába varrni. Hiszen nem ezen a kormányon múlnak ezek a folyamatok. Az adóterhek azonban már egyáltalán nem sorolhatók ebbe a kategóriába. Aggasztó jelenségeket is érzékelünk, amelyekkel ma a gazdaságpolitika még nem foglalkozik, de azt hiszem, hogy rövid időn belül meg fog jelenni a makrogazdasági folyamatokban. Ilyen például az ipari infláció jelentős erősödése, erőteljesen nyílik az olló a vállalkozások kárára. Jelentősen nő a külföldi anyagbeszerzés, ami arra utal, hogy erősödik a bérmunka jellegű tevékenység hazánkban. Iparágak mennek tönkre, különösen a munkaigényes iparágak területén. Gondoljunk a könnyűipar szinte minden ágazatára: textilipartól a bőriparon át valamennyi területre. És bármennyire is mondjuk sikernek a működő tőke beáramlást, ha ezt összehasonlítjuk a velünk versenyző országok eredményeivel, akkor meg kell állapítani, hogy a magyarországi működő tőke beáramlás gyenge ezekhez az országokhoz viszonyítottan. Márpedig a magyar gazdaság kiegyensúlyozott és sikeres növekedése csak akkor képzelhető el, ha jelen van a külföldi tőke, és jelen vannak a sikeres magyarországi vállalatok.

Vannak persze ezen túl még a vállalkozókat irritáló, egyébként úgy gondolom, hogy a költségvetésnek vagy az államigazgatásnak igazából nem is sokat hozó folyamatok. Gondoljunk az elhíresült standolásra, ami azt gondolom, hogy a vendéglátóipari vállalkozásoknak jelentős részét háborította föl. Gondoljunk az áfa-visszatérítés lassúságára, amit a cégek a mindennapokban megélnek. Gondoljunk arra, hogy a magyar közigazgatás esetenként pápább a pápánál, jobban és mélyebben, mélyrehatóbban hajtja végre az EU-elvárásokat, mint a már régen az Európai Unióban lévő országok – ezzel akadályokat gördítve a gazdasági növekedés elé. Nem egy esetben érzékeljük, hogy állami hivatalok bevételi forrásként kezelik a bírságokat. Abban érdekeltek, hogy minél nagyobb bírságot szabjanak ki. És azt gondolom, hogy számtalanszor látható az a működésben, hogy egy forint elosztása a struktúrák miatt több forintba kerül.

És végül, de nem utolsó sorban katasztrofális a költségvetés fizetési morálja. Vállalkozásokat hoz nehéz helyzetbe az, hogy sem az önkormányzatok, sem a költségvetés nem fizeti ki az általa megrendelt számlákat, és az általa megrendelt munkát határidőben. Ilyen értelemben a vállalkozói társadalom ma hitelezi az államot. Úgy fogalmaztam az előbb, hogy rablógarázdálkodik a magyar gazdaságban. Tudom, hogy ez egy nagyon kemény kifejezés, és elnézést kérek minden egyes személytől, aki a közigazgatásban és az államigazgatásban dolgozik, mert nem személyeket szeretnék ezzel megbántani, pusztán a struktúrákra és a mechanizmusokra szeretnék utalni. Azokra a mechanizmusokra, amelyek abból fakadnak, hogy a közigazgatásban nem történt meg a rendszerváltás. A magánszféra 15 éve minden egyes nap azon dolgozik, hogy hogyan tud olcsóbb lenni, hogyan tud sikeresebb lenni, hogyan tud versenyképesebb lenni. Ennek érdekében elektronizál, folyamatot szabályoz, létszámot épít le, és mindent megtesz, hogy jobban működjön. Szemben az önkormányzatokkal és az államigazgatással, amelynek a találékonysága leginkább az adóemeléseknek a különféle jogcímeiben merül ki. Hogyha kevés egy önkormányzat bevétele, fölemeli a parkolódíjat. Ha kevés a kormány bevétele, megkeresi a bankokat.

Azt gondoljuk, hogy ezek nagyon rossz üzenetek, és elvonják – ahogy már említettem – a forrásokat, megfojtják a gazdaságot. A nagy dérrel-durral beharangozott létszámleépítés 8200 főt érintett a közigazgatásban egy esztendő alatt. Ez egyébként a természetes fogyásnak nem egészen az egyharmada – a nyugdíjazásra gondolok itt. 50% fölött van ma Magyarországon az állami újraelosztás aránya, vagy ennek közelében, miközben egyetlen ország van e fölött a környezetünkben, ez Horvátország. Mindenki másnál az állami újraelosztás alacsonyabb. Több százmilliárdos nagyságrendet vesz ki a kormányzati kasszából az 50%-os közalkalmazotti béremelés, amely nem járt semmilyen elvárással: sem teljesítményelvárással, sem hatékonyságelvárással. Melyik az a vállalkozás, amelyik meg tudja engedni magának, hogy 50%-kal úgy emeli föl a béreket, hogy ennek nincs teljesítményelvárás vonzata? Valamennyien tudjuk ebben a teremben, hogy az a vállalkozás tönkremegy. Nos, ennek vagyunk tanúi a mindennapokban. Nem szolgáltató a magyar közigazgatás. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy egy bizonyos létszám fölött már zavarja, ha külső ügyek vannak. Nagyon jól el tud lenni magában is. Az egyablakos rendszer, amit egyébként évek óta ígér a kormány, a mai napig nem működik. Ha van egyablakos rendszer, az arra alkalmas, hogy annál az egy ablaknál megmondják, hogy hány ablakhoz kell még elmenni. Meggyőződésünk, hogy az a munka, amit Sárközy professzor elindított, nagyon helyes irány és a közigazgatás reorganizálásában, feladatcentrikus átgondolásában mi partnerek vagyunk, és a professzort messzemenőkig támogatjuk eszközökkel, tudományos munkával és természetesen erkölcsileg is. Meggyőződésünk, hogy nem az APEH a hibás azért, ami ma Magyarországon van. Nem azért mérgesek az emberek az APEH-re, mert az APEH önmagában rosszul működik. Az APEH, azt gondolom, hogy jól működik. Egyszerűen arról van szó, hogy ma már olyan mértékűek az adóterhek, hogy a fogyasztás egy része kivándorol az országból, így reagálnak erre a vállalkozások. Meg lehet nézni ezt a jövedéki adó oldalán, az áfa vonatkozásában, az szja vonatkozásában és sajnálatos módon várhatóan a vámbevételek vonatkozásában is.

Azt látjuk a mindennapokban, hogy politikai vagy koalíciós alapon születnek döntések, és nem a szakmaiság van a döntéseknek a centrumában. Hadd mondjak erre két példát. A szakképzés, felsőoktatás, felnőttképzés két különböző minisztériumnál van, holott a mindennapokban ezek egy iskolában, egy tanárral, egy struktúrában történnek. Nekünk teljese mindegy, hogy hol van, csak legyen egységes. Vagy egy másik példa: a kereskedelem-fejlesztés. Magyarországon a kereskedelem-fejlesztés elképesztően megosztott, rendkívül rossz hatékonyságú és állandóan forrásproblémákkal küszködik, szintén egyébként minisztériumok közötti torzsalkodás okán. Csak egyetlen példát hadd emeljek ki. Az Állami Számvevőszék jelentése szerint ma a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium 69 társaságban érdekelt. Ebből 27 saját alapítású társaság, 11 egyéb társaság és 31 pedig közhasznú társaság. Ez 31 milliárd forintnyi tulajdonrészt jelent ezekben a vállalkozásokban, miközben nincs olyan program ma Magyarországon – a Széchenyi-kártya kivételével –, amely a mikro-vállalkozásoknak szólna. Sem forrást, sem mást nem juttat el hozzájuk, a vállalkozói programok nem testre szabottak. Megint mondok egy példát: a kisvállalati elektronikus fejlesztés pályázatának alsó határa 13 millió forint. Tessék mutatni nekem olyan kisvállalkozást, amely 13 millió forintos állami támogatással akar és tud informatikai technológiát fejleszteni. És nem utolsó sorban általános gyakorlat a pályázati pénzeknek a visszatartása. Kértem kollégáktól erre konkrét példákat. Nem fogom mindet fölsorolni, mert elvinné az időmet, de át fogom adni a listát, mert azt gondolom, hogy végtelen tanulságosak ezek az esetek. Nem utolsó sorban rendkívül fájó, hogy megszűnt az Üzleti 7, ami a vállalkozók egyetlen kommunikációs csatornája volt az európai uniós integrációs folyamatban.

Nagyon sok vállalkozóval beszélgetve arra a következtetésre kell jussunk, hogy az a liberális gazdaságpolitika, ami ma jellemzi a magyar gazdaságpolitikát, a mikro-, kis- és középvállalkozások szintjén nem alkalmas arra, hogy választ adjon a világ kihívásaira. Vagy több forrást kell hozzárendelni, vagy újra kell gondolni az egész rendszert, hiszen az európai uniós tagság ellenére is vannak a hazai vállalkozásoknak lehetőségei, lehet védeni a hazai vállalkozásokat. Egyébként ebben nem utolsó sorban a kamarák járnak élen, hiszen a kamarákra már nem tud hatni az Európai Unió. Nem egy mediterrán országban az a gyakorlat, hogy az állam különböző technikákkal a kamarákhoz juttatja el a forrást, azok pedig továbbadják a megjelölt vállalkozói körnek. Persze ezek a források drámaian néznek ki, hiszen – ahogy mondtam – mikro-vállalkozásokra nincs program. Kis- és középvállalkozásra ebben a célelőirányzatban 2003-ban 19,7 milliárd forint volt, ami a költségvetés szintjén a statisztikai hibahatár kategóriája. Ez erre az évre lecsökkent 12,8 milliárd forintra. Tehát 1280 millió forintot szán a kormány arra, hogy erősítse ezt a vállalkozói kört, amely foglalkoztatja az összfoglalkoztatottak 60%-át, és megtermeli a GDP-nek a felét.

Eddig volt a panaszáradat. De nem ezért jöttünk össze, vagy nem csak ezért. Hiszen elsődlegesen az a célunk, hogy elmondjuk, hogy mit várnak a vállalkozások a kormányzattól, mit várnak a kormányprogramtól. Meggyőződésünk, hogy a konvergencia program nem elég. Nem attól lesz Magyarország Európa, hogy eurót használunk. Attól leszünk európaiak, ha olyan színvonalú lesz az infrastruktúránk, ha olyan színvonalú lesz a kutatás-fejlesztésünk, ha európai szintű lesz az oktatásunk, a szakképzésünk, a felnőttképzésünk és az államigazgatásunk. Ebből az következik számunkra, hogy integrációs stratégiára van szükség, egy olyan integrációs stratégiára, ami a társadalmi, gazdasági élet valamennyi területén egyesíti, egész pontosan összehangolja a forrásokat, és abban segít, hogy mielőbb fölzárkózzunk Európához. A gazdasági élet alapvető érdeke, hogy mielőbb bevezetésre kerüljön az euró, ezt minden eszközzel támogatjuk. De tessék elhinni, nem attól leszünk európaiak, hogy euróval fizetünk. Össze kell kötni a struktúrákat. A mai világban egy munkaerő-piacnak a szakképzés a bemenete. Egy gazdaságnak a kutatás-fejlesztés alapvető eleme. A szociális rendszer alapvető eleme, hogyha ezek a rendszerek önállóan, különállóan működnek, nincsenek összekötve az anyagi érdekeltségen keresztül, akkor nem leszünk sikeresek. Az Egyesült Államokban, ha egy gyerek megszületik, a szülei elkezdik gyűjteni számára az ösztöndíjhoz a pénzt, hogy el tudjon majd menni az egyetemre, és csak olyan szakmát áll neki megtanulni, amit el tud adni a piacon. Mi elképesztő mértékben képzünk a felsőoktatásban, de nem tudjuk, hogy el tud-e majd helyezkedni az a 18 tibetológus – hogy egy kicsikét demagóg legyek. Azt gondoljuk, hogy össze kell kötni ezeket a rendszereket. Nagyon örülünk annak, hogy az Oktatási Minisztériumban határozottan érzékelhető ennek a gondolatnak a megfogantatása, és egyre több jel van arra, hogy egy ilyen típusú szabályozás elindul. Ezt egyébként a szakképzés szintjén már érzékeljük is. Úgy gondoljuk, hogyha ezeket a struktúrákat összekötjük, ha a legfontosabb folyamatokat elindítjuk, akkor Magyarországnak erős lesz a gazdasága, ami mindannyiunk érdeke, és ami az állam számára, a költségvetés számára az igazi kitörési pontot jelentheti. Meggyőződésem, hogy nyugodt szívvel mondhatom: a kamarák már bizonyítottak. Ez a kamarai rendszer négy év alatt önkéntes tagsággal, szolgáltatásból erősödni tudott. Be tudta bizonyítani, hogy szüksége van rá a vállalkozóknak. Csak egyetlen példát mondjak, tán a legszebbet: a Széchenyi-kártyát. Van egy olyan gazdaságpolitikai program, ami érdekes módon egyébként két ciklust érint, jól működik, rendkívül népszerű, közel 20 ezer vállalkozáshoz jutott már el fizikailag ez a pénz, és alkalmas arra, hogy tovább növekedjen. Ezért azt gondoljuk, hogy a Széchenyi-kártyát tovább kell fejleszteni, tovább kell erősíteni. Mi alapvetően nem új programokat szeretnénk, hanem a meglévő programokat, de leginkább a meglévő forrásokat felhasználni. Ha egy kicsit elkalandozhat a gondolatom: a Széchenyi-kártya rendszeréhez hasonlóan, ha 50 milliárd forintot kamattámogatáson keresztül tennénk be a gazdaságba, az ezermilliárd forint forrást jelentene a vállalkozásoknál. Ehhez megvan a struktúra, megvan a rendszer. Tudom, hogy 50 milliárd nagyon sok pénz, de alkalmas arra, hogy ennek 4-5-szörösét megjelenítse a forgalomban, ami persze áfát is jelent. És máris visszaérkezett ez a pénz a költségvetéshez. Egyébként a forrását is meg fogom nevezni ennek az összegnek.

Nagyon jól működnek az Európai Unióban a garancia szövetkezetek. Magyarországon van erre egy elvetélt kísérlet. Hét szövetkezetet hoztak létre 350 millió forinttal. Kellene csinálni egy rendeset, egy működőképeset. A faktoringot át kell adni a Kavosznak, működtetni fogja, jól fogja működtetni. Épp úgy, ahogy a midihitelt, amelynél 72 igény érkezett egy esztendő alatt – ez nem egy gazdaságcentrikus termék.

És ami azt gondolom, még fontos: át kell vizsgálni a tőkejuttató szervezeteket. Ma Magyarországon egy halom olyan vállalkozás van állami pénzen, amely jelentős összeg fölött rendelkezik, ennek a kamataiból él, és abban érdekelt – durván fogalmazva –, hogy ne helyezze ki a forrásokat. Ez nem szerencsés. Azt gondolom, hogy ebben bőven ott van ez az említett 50 milliárd.

És végezetül, ha megfogalmazhatom, hogy mit várunk a kormányzattól: azt gondoljuk, hogy be kell vonni a gazdaság szereplőit a gazdaságpolitika formálásába. Érdemi párbeszédet kell kialakítani, ezért köszönjük ezt a mai napot.

Úgy látjuk, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon egy politikai döntéshozatali patthelyzet van. Nagy döntések nem tudnak születni, mert jönnek mindig a választások. Ebben csak biztatni tudunk, hogy nagy döntéseket kell hozni, mert ez lendít le bennünket arról a pályáról, amin futunk. Valódi változásokra van szükség, szakmai döntésekre azért, hogy javuljon az országnak a versenyképessége. Én azt gondolom, hogy ebben a teljes magyar gazdaság, miként az itt ülők is, feltétlenül partnerek lesznek, minden eszközzel partnerek lesznek. És hogyha közösen csináljuk, akkor meg is tudjuk csinálni.

Gyurcsány Ferenc: – Hosszú éveken keresztül ültem azon az oldalon, ahol most Önök, és gyanítom, hogy a panaszok, a kritikák nagy részét akkor én is osztottam, ezért nincs okom arra, hogy ne ugyanezt gondoljam. Nem nagyon lehet más célja egy országnak és egy ország vezetésének, mint hogy az a cél vezérelje, hogy erős országot, erős Magyarországot akarjon. A következő magyar kormány ebben a kérdésben nagyon világos álláspontot képvisel: erős Magyarországot szeretne. Az erős Magyarország legalább kettő dolgot jelent: erős, versenyképes gazdaságot és erős, összetartó társadalmat. Nem kell ebben a dologban kétértelműen fogalmazni. A magyar kormánynak a magyar érdekek képviselete a fő feladata. A magyar érdekeknek a része a magyar gazdasági érdekek képviselete. Azaz a kormány akkor jár el helyesen, hogyha patrióta gazdaságpolitikát, patrióta társadalompolitikát folytat. Nem vagy gazdaság vagy társadalom, hanem társadalom és gazdaság. Az a célunk, hogy versenyképes, sok jövedelmet termelő, munkásait, alkalmazottait, menedzsereit nagyon magas fizetéssel megfizetni tudó vállalatok legyenek, amely fizetésekből magas fogyasztás származik, nagy jólét következik. Azaz az a világos cél, hogy a magyar vállalkozások ereje, versenyképessége növekedjen, és ha itthon nem elég a piac, akkor növekedhessen, növekedjen a körülöttünk lévő országokban. A magyar érdekek képviselete elsősorban a magyar gazdaság és a magyar kultúra képviseletét jelenti a világban. Magyarország e tekintetben tud regionális tényező lenni, e tekintetben tud politikájának világos karaktert adni.

Károsnak tartok minden olyan politikát, amelyre Magyarországon, úgy látom, hogy van fogékonyság, s amely populista módon tőke-, vállalkozás- és bankellenes. Összességében tegyük hozzá: teljesítmény- és sikerellenes. Egy ország akkor lesz sikeres, ha egyébként képes büszke lenni legjobbjainak teljesítményére, legyen ez tudományos teljesítmény, vállalati teljesítmény, kulturális teljesítmény. Ha képes azt csodálni, megbecsülni, ha képes legalább nem első gondolatában arra gondolni, hogy vajon e teljesítmény mögött valóságos hozzáadott érték van-e. Ma Magyarországon aki elöl halad, aki jól teljesít, az azzal kell, hogy szembenézzen, hogy azonnal fölteszik a kérdést, hogy vajon tisztességes volt-e. Ma a siker és a tisztességtelenség fogalma – ha nem kimondottan, akkor kimondatlanul – túlságosan sokszor összekapcsolódik. Ezért a siker nem élhető meg közös sikerként, hanem rejtett sikerek ezek. Innentől kezdve ezek nem is példát mutató sikerek, hanem bezárkózó és elzárkózó sikerek. Nem húzzák maguk után a többit, hanem inkább taszítják és tolják. De Magyarország nem a középszerben akar versengeni, Magyarország a sikerekben akar versengeni.

Értem az elnök úr példáit. Nagyon sokáig voltam nagyvállalati vezető. Volt részem vállalat sikeres és nem sikeres átalakításában. A Magyar Köztársaság nem részvénytársaság. Egy részvénytársaság elkülönült, nagyon világosan körülhatárolható felelősséggel rendelkezik, amely felelőssége alkalmazottai, vezetői és tulajdonosaival szemben van meg. Ez a felelősség elkülönül a vállalkozáson kívüli világtól, jó esetben kellő felelősséggel megpróbálják ezt harmonizálni, de saját érdekei vannak, ez vezérli. Nyugodtan mondhatja azt egy vállalkozás tulajdonosa vagy vezetője, hogy lehet jönni velem vagy nélkülem. Ha úgy tetszik: kint tágasabb. De egy ország nem tudja azt mondani, hogy kint tágasabb. Egy ország sokfajta akaratú, tehetségű, erkölcsű, tudású, vágyakozású ember közössége. Ahány ember, annyi különböző élet. Olyan politikát kell tudni csinálni, amely befoglalja e sokfajta embernek egymással versengő érdekeit, értékeit, törekvéseit. Ehhez nagyfokú türelem kell, nagyfokú megértés, és annak belátása, hogy én nem vezetőjük vagyok, hanem képviselőjük. Ez két különböző történet. Vezérigazgatóként az irányítás útja és a legitimáció iránya ugyanaz. Én a tulajdonostól és az innen kapott legitimációval irányítom a szervezetet. A képlet egyszerű. Föl lehet tenni a kérdést az alkalmazottaknak: jöttök utánam, vagy el lehet menni. És ha az ember tisztességesen kifizeti a járandóságot, akkor nem kell, hogy lelkiismeret-furdalása legyen amiatt, hogy elváltak az utjaik. De egy ország vezetésekor ezt nem lehet tenni. Itt a legitimáció alulról jön, és azokat kell irányítani szigorúan szabályozott jogi keretek között, akik mandátumot adnak neked, hogy vezessed őket. Mintha egy olyan MR P-szervezetben ülnénk, ahol a vezérigazgatónak egyébként 0,1%-a van, csak nem évente van a közgyűlés, hanem négyévente. De havonta van közvélemény-kutatás. Nagyon szeretném, hogyha értenék: az üzletből vett példák rendkívül fontosak, de tudni kell, hogy meddig használhatók. A Magyar Köztársaság mindenkori kormánya és mindenkori miniszterelnöke valamennyi magyar polgárért felelősséget visel, sőt, sok tekintetben szerencsétlen történelmünk okán a nem magyar állampolgárok egy jelentős részéért, a magyar nemzet határon túl élő részéért is. És nem lehet azt mondani nekik, hogy velem vagy nélkülem. Mert csak velem van, illetve csak veletek van.

Van persze egy olyan tétel, amire ez nem igaz, és ebben egyetértek az elnök úrral. A magyar igazgatás sikeresen tartotta magát távol szinte mindentől, ami az elmúlt 20 év modern vállalatirányítási, szervezetirányítási tapasztalatait illeti. A magyar közigazgatás nem egyénenként, hanem úgy általában, a maga szerkezetében és kultúrájában túlságosan sok mindent őrzött meg a ’80-as évekből, és túlságosan kevéssé reagált az elmúlt 20 év változásaira. Sok minden vonz abban, amit Blair miniszterelnök úr tett Nagy-Britanniában. Sok minden használható az ő politikájából, majdnem ugyanannyi nem, mert két különböző országról van szó. De van legalább egy dolog, ami biztosan követendő: az, hogy az igazgatásban a szolgáltatás- és teljesítményközpontúság, a teljesítmények mérése, a világos célkijelölés, a teljesítmények alapján való javadalmazás elvei kell, hogy meghatározóak legyenek. A hatékonyságmérés eszközeit be kell tudni vezetni. Az elégedettségmérés eszközeit be kell tudni vezetni. Úgy kell viselkedni az igazgatásnak, mint aki minden pillanatban tudja, hogy az ő vevője az a tizenegy-néhány millió magyar állampolgár, aki egyébként a vásárlandó szolgáltatások árát jó előre kifizette. Olyan, mint a mobiltelefóniában, ahol az ember megveszi előre 3600-ért a kártyát, és utána letelefonálja. A magyar adófizetők az adójukkal előre megvásárolják a szolgáltatást, ezért, amikor jönnek az igazgatáshoz, ők az így már előre kifizetett vételárért jó minőségű szolgáltatásra kell, hogy igényt tartsanak. Ez nagyon nehéz folyamat lesz.

Szerintem másra sem vágyik jobban egy miniszterelnök – egy miniszterelnök-jelöltre is igaz ez, amit mondok –, mint hogy el tudja fogadtatni egy országgal, hogy iszonyatos pénzbe kerül az igazgatás. Ez nem ingyen van, ezt a vállalatok és a dolgozó emberek fizetik, azaz közös érdekünk ezt hatékonnyá tenni. Azt tudom mondani, hogy amikor mi politikusként vitában állunk riválisainkkal, hogy átalakítható-e a közigazgatás, hogy szabad-e mérni a hatékonyságát olyan közszolgáltatásoknak, mint a tudásjavak elosztása, mint az egészségügyi szolgáltatások területe, akkor egy sokkal hatékonyabb, hangosabb és erősebb támogatásra van szükségünk. Mert persze azért bolondok mi sem vagyunk. Nem azért lettünk politikusok, hogy megveressük magunkat minden nap. Azért lettünk politikusok, hogy sikeresen átalakítsuk ezt az országot és vezessük. Ahhoz nekünk kellenek szövetségesek. Azt tudom mondani, hogy a kamara akkor segít nekünk a leginkább, hogyha nem csak egyszer-egyszer elmondja, hogy nagyon sok az alkalmazott a közigazgatásban, hanem segít azoknak a programoknak a végigvitelében és a szükséges társadalmi támogatás megszerzésében, ami ahhoz kell, hogy az emberek megértsék, hogy ha ez a szolgáltatás nem hatékony, az nekik kerül pénzbe. Nem a miniszterelnöknek tesznek jót ezzel. Az én fizetésem se több, se kevesebb nem lesz ettől. Sőt, hogyha ügyesen elsinkófálom a reformokat, akkor még nyugodtabb is lehet az életem. Minden miniszterelnöknek csak nehezebb az élete a reformoktól. Az a jó reformszövetség, hogyha én vállalom ezeket a reformokat, ha vállalom a beavatkozást, de azért, mert tudom, hogy az ország nagyobbik része legalább érti, hogy róla szól és nem énrólam. Nekem nem az a célom, hogy mint reformer miniszterelnök, a Wall Street Journal címlapjára kerüljek. Azt gondolom, azt meg lehet vásárolni kellően sok pénzért egy kis hirdetésben, oda alulra, fényképes keretben. Hanem arról szól a történet, hogy van-e dolgunk Magyarországgal, van-e olyan történetünk, amit meg akarunk csinálni. De az nem megy, hogy egy kormány, tizenegynéhány jóravaló ember küzd, a többiek meg várják, hogy elhozzák nekik Magyarországot. Ha tízszer olyan tehetséges lennék, mint amilyen – nem szoktak egyébként álszerénynek mondani, sőt azt hiszem, az ellenkezőjét mondják –, ha ötször annyi időm lenne, mint amennyi, akkor sem tudnám megcsinálni, ahogy egyetlen kormány és egyetlen miniszterelnök sem. Nyilvánosság, nyilvánosság, nyilvánosság. Ad-e kellő támogatást a kamara és a sok ezernyi vállalkozó a magyar kormánynak, hogy hatékony igazgatást csináljon? Megszállják-e az önkormányzatokat? Megszállják-e a helyi sajtót? Ha megszállják a helyi fórumokat, és azt mondják, hogy igen, azt akarjuk, hogy nyúljanak hozzájuk, akkor könnyebb lesz átalakítani a működésüket.

Ahova megyek, tőlem mindenki pénzt kér. Azért, ha más nem, önök csak tudják: a kormányoknak egy megveszekedett fillérük nincs, szegényebbek, mint a templom egere. Minden megveszekedett fillért önöktől veszünk el. Muszáj érteni, hogy az nem megy, hogy a kormány meg mindenkinek ad. Akkor minek vette el? Az a lehető legrosszabb üzlet: elvenni mindenkitől, egy kicsikét magunkra költeni természetesen – nyilván úgy gondolják az emberek, hogy túlságosan sokat költünk –, majd mindenkinek visszaadni. Ez nem működik. A vállalkozók körében meg végképp nem működik az, hogy nem világosak a prioritások. Támogatást kér a megszületendő gyermek és a születésnél ott lévő csecsemőgondozó és orvos. Kér támogatást az óvoda. Kér támogatást az iskola. Kér támogatást a munkanélküli, kér támogatást, akinek van munkája. Kér támogatást, akinek van családja, kér támogatást, akinek nincs családja. Kér támogatást az egészséges az egészségmegőrző programokra, kér támogatást a beteg, hogy egészséges legyen. Kér támogatást az idős, mert idős, a fiatal, mert neki még kell, szüksége van tapasztalatra. Kér támogatást a vállalkozó azért, mert kicsi, a nagy meg azért, mert nagy, a belföldi azért, mert nem bírja a tempót, a külföldi azért, mert haza szeretne jönni. A végén kér támogatást a koporsókészítő is. Tessék nekem megmondani: miből? Miből? Vagy megmondjuk, hogy azért veszünk el valakiktől, mert másoknak oda akarjuk adni, s akkor ez tiszta beszéd, vagy nem beszélünk továbbra sem világosan. Egy országban a vállalkozások elsősorban adóznak, nem támogatást kapnak. Egy országban a vállalkozások elsősorban munkát adnak embereknek és profitot termelnek a tulajdonosaiknak. A kormány nem azzal segít a vállalkozásoknak, hogy a nagy nehezen beszedett pénzt visszaadja, hanem ha olyan szabályozási környezetet teremt, amelyben ki lehet igazodni. Ha nem úgy működik az igazgatása, hogy időnként valóban az az érzése a vállalkozóknak, hogy az állam abban érdekelt, hogy mikor büntetheti meg őket, mert abból legalább van egy kis bevétel. Egyetértek! Azzal segít, ha egy kormány nem tekinti snassznak fölhívni a szomszédos kormány miniszterelnökét és azt mondani, hogy igenis igénylem, hogy tisztességes döntés legyen ebben vagy abban a tenderben. És ha nincsen tisztességes döntés, akkor bizony el fogok járni, hogy azt ne engedje meg Európa. Egy kormány igényelheti, a vállalkozók igényelhetik, hogy ha rájuk nézve valamilyen szabályváltozást terveznek, akkor előtte érdemi konzultáció legyen. Ez mind belefér. A vállalkozók igényelhetik, hogy a kormány tiszta szabályokat tartson fenn, igényelhetik, hogy legyen tisztább a politika üzleti, gazdasági környezete. Itt volna az idő rá, hogy tisztább legyen. Igényelhetnék, hogy világos legyen, hogy mi meddig politika, honnan üzlet, és folytathatnám a sort. Ebben én mind partner vagyok. De szeretnék nagyon világosan beszélni. Csak célzott, konkrétan mérhető és mérendő eredményeket hozó programok finanszírozásában szabad részt venni. Azt az illúziót el kell felejteni Magyarországon, hogy a magyar kormány és a vállalkozások között az a kapcsolat, hogy a kormány pénzzel támogatja a vállalkozásokat. Nem pénzzel kell támogatni, mert nem lehetséges. Az egyenlege a befizetett adóknak és a támogatásoknak mindenképpen pozitívnak kell lennie az állam javára. Az államnak, ha lehet, tartózkodnia kell a versenytorzító beavatkozásoktól. (Nem egy esetben a a támogatáspolitikája egyébként versenytorzító volt. Ezt legalább olyan jól tudják a vállalkozók, mint én.) Elsősorban arról szól a mi kettőnk kapcsolata, hogy mind a ketten abban vagyunk érdekeltek, hogy nagyon jelentős versenyképesség-növekedés, ebből fakadó jövedelemtermelés-növekedés legyen, és ezt a jövedelmet tisztességgel lehessen megosztani az alkalmazottak, a menedzserek és a tulajdonosok között. Ez egy világos program. Ebben együtt tudunk működni. Együtt lehet működni abban, hogy a kamarával egy szakmailag mélyebb és szervezettebb kapcsolat legyen. Van két alapelv ugyanakkor, amit szívesen ajánlanék a figyelmébe a kamarának. Az első, hogy a kamara érdekképviseleti tevékenységében elsősorban azoknak a befizetésére kell, hogy támaszkodjon, akiknek az érdekeit védi és képviseli. Közfeladat ellátási dolgaiban pedig az állammal kötött megállapodás az, amely alapján neki támogatás juttatható, ahol az állam pontosan megmondja, hogy milyen közfeladatot vár el, ad át a kamarának, azt parametrizálja, azt méri, és a közfeladat ellátását ugyanúgy értékeli. Ha ez a kettőnk közötti együttműködés alapja – nyilván, miután a kamara ezt igényli az igazgatástól, gondolom, hogy magára nézve is ezt tekinti kötelezőnek –, akkor ebben partner vagyok. De ez a kettő dolog váljon el egymástól. Ha az állam rendel, azért fizet. De a rendelésének a végrehajtását ő maga független eszközökkel méri. És ha elégedetlen, akkor levonja a pénzből. Egy év múlva meg odébbáll. Ez világos beszéd. Tudni illik itt teljesítmények mérhetőek össze. Itt ár és érték együtt van. Támogatni a kamarát nem kell. Vásárolni kell a kamarától jó minőségű szolgáltatást azért, hogy olcsóbb és jobb legyen, hogy közelebb legyen a szolgáltatás nyújtója azokhoz, akiknek nyújtani akarjuk: a vállalkozókhoz. De ez egy nagyon strukturált, mondhatni vállalatszerű kapcsolat. Ha erre megyünk, holnap nyitva van a szobám Önök előtt. Ha általában kell támogatás, akkor zárva van a szobám. 

Mitől lesz itt Európa? Például a konvergencia program teljesítésétől is. Én e program teljesítéséhez ragaszkodom. Softlanding következik, abban az értelemben, hogyha az idei hiánycéloktól elmozdultunk – márpedig tudják, hogy elmozdultunk –, és azt kívánjuk, hogy 2007–2008-ra teljesítsük a maastrichti követelményeket – addig van ugye hátra három teljes költségvetési év, 2005-6-7 és 2008-ban például 3% alatt kell lenni –, hogyha addig ezek a követelmények nem változnak meg, bár most éppen változóban van némely részük, akkor bizony erre a három évre nagyon szépen meg kell tervezni ezt az utat. Azaz például hogyha eddig úgy terveztük, hogy évente a költségvetés hiányát fél százalékponttal csökkentjük, most meg kiderül, hogy a kívánt végeredménytől most messzebb vagyunk, akkor nyugodtan tudom mondani: nagyobbakat kell lépni. Ugye akkor van a dolognak egy másik fele. Semmi ok nincs arra, hogy az elmúlt egyéves, többszörös kiigazítás végeredményeként mostanra úgy gondolom, hogy előállított tiszta képből egy valami sorscsapás-szerű, sokkszerű lépéssel korrigáljunk tovább. Ez azt jelenti, hogy óvatosan, 0,6±0,1%-os lépéseket kell tenni. Aki számolja, ebből 2007-re olyan 3,4–3,5 tud kijönni. Azaz egy nyugodt lépéssel lehet 3 alá kerülni 2008-ra. Csak költségvetési hiányról beszélek.

Azért külön hálás vagyok az elnök úrnak, hogy olyan nagyon tisztán és egyértelműen fogalmazott, hogy tudni illik a magyar gazdaság rendben van. A magyar gazdaságpolitika egy szeletében, a költségvetés-politikában van tennivaló. Kicsivel többet költünk, mint amit szabadna. Van ilyen vállalatoknál is, van ilyen egy családban is. De még egyetlen egy vállalat nem gondolta, hogy igen nagy bajban van, hogyha egyik vagy másik évben egy kicsikével többet költött. Mert egy vállalatnak a sikere, a versenyképessége, a stabilitása ezen és még igen sok más mindenen múlik. Egy vállalat lehet nagyon egészséges, miközben akár már a harmadik évben veszteségesen működik. Tudjuk, ez egy bonyolultabb dolog. Ezért nagyon-nagyon szeretném, hogyha segítenének útját állni annak a bornírtságnak, ami a magyar politikában úgy látom, fölütötte a fejét. Összekeverik költségvetés-politikát gazdaságpolitikával, gazdaságpolitikát a gazdasággal, a gazdaságot a társadalom egészével. Egy rossz minőségű álarcosbál zajlik, riogató kísértetek mutatják magukat politikusként, és állandóan huhognak, hogy rossz a gazdaság. Én azt gondolom, hogy nincs erre ok. Mit ajánlanék? Azt ajánlanám, hogy a bizottságok, szakosztályok és a kormány között rendszeres munka folyjon. Én egy évben kétszer szívesen eljövök. De ezek plenáris, s kicsikét formális ünnepi találkozók. Nem alkalmasak munkavégzésre. Arra alkalmasak, hogy meg lehessen tudni, hogy az elnök úr mit gondol, meg hogy én mit gondolok. Azt, hogy az elnök úr mit gondol, tudjátok, én meg elmondom máshol is. De ez a találkozó arra jó, hogy elmondjam, hogy igen sokra tartom a kamarát, nem arra, hogy közösen dolgozzunk. Dolgozni csöndben, a sajtó távollétében, zárt ajtók mögött kell, és megállapodásokat kell kötni, sokat, minél hatékonyabbakat. Időnként pedig el kell jönni megsüvegelni, hogy igen, az embereink jól dolgoznak, és megy előre az ország. Ha a közös teljesítményt ünnepeljük meg félévente, akkor készen állok erre. Ha meg egymás tevékenységét kell kritizálni, azt meg próbáljuk meg szűkebb körben, mert egy idő után ez nagyon idegesítő tud lenni.

***

Bihar Tamás: – Bihar Tamás vagyok, aki a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kamara elnöki feladatain túl a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szakképzési, oktatási kollégiumát is vezetem.

Én osztom, amit Parragh elnök úr említett a szakképzési-oktatási feladatok tekintetében, és amire miniszterelnök-jelölt úr is utalt, hogy jó szövetségeket lehet kötni. Ez a képzés-szakképzés-oktatás területe ez mindenféleképpen ilyen. Ezt nagyon hangsúlyosan és fontosnak tartom, hogy ezt itt jelezzük.

A kamara az elmúlt évben 660 millió forintot kapott szakképzési feladatai teljesítésére, amely feladattal maradéktalanul el tudunk számolni, abszolút rendben van, és én úgy gondolom, hogy az Oktatási Minisztériummal egy példa értékű tevékenység zajlott 16 szakma és a gyakorlati oktatás ellenőrzésének feladatrendszerén keresztül. Úgy gondolom, hogy szeretnénk jelezni és kérni, hogy a folytatás se maradjon el. Ez egy olyan terület, amit a gazdaság nélkül nem lehet megcsinálni, amit a munkaerő-piac szereplői nélkül nem lehet jól csinálni. A szakképzés mellett a felnőttképzés is ilyen terület, amelyben a gyors válaszokat, a versenyképesség segítését a gazdaság szereplőivel együtt lehet jól artikulálni. És ebben a kamara köztestületi funkciói alapvetően fontosak, az ellenőrzésének a gyakorlása és azok az információk, amik a kamarában rendelkezésre állnak. Szeretném azt is elmondani, hogy a munkaadói szervezetek többségével együtt tudunk működni ezen feladatok végrehajtásában, be tudjuk vonni őket a kamara szakképzési-oktatási tevékenységének az ellátásába. Szeretném megemlíteni azt is, hogy az, amit elnök úr említett, a szakképzés és a felnőtt képzés közös szakmai koncepciója, én úgy látom, hogy a minisztériumok részéről is támogatott terület. Itt megjegyezném: a felsőoktatás, főleg a felsőfokú szakképzés területét is, mert az így gömbölyű, így lehet teljes körű képet és választ adni a gazdaság igényeire. Ehhez azt gondolom, a kamara aktív közreműködése elengedhetetlen és ha ilyen anyagokkal találkozik majd a későbbiek során, szeretném, hogyha ezek a gondolatok vagy szavak eszébe jutnának.

Elkerülhetetlen viszont, hogy egy apró problémát megemlítsek. Ez pedig az egész gyakorlati oktatás jogintézménye, a tanuló szerződés intézményes struktúrája, amelyben 17 ezer gyerek vesz ma már részt a rendszerben. Ezt szintén állami finanszírozással egy kamarai hálózat segíti és közel két év alatt háromszorosára nőtt. Itt a tanulói juttatásoknak nem csak foglalkoztatáspolitikai szempontjai, hanem szociális szempontjai is vannak. Hisz itt jellemzően nagyon rossz körülmények között élő családokból kerülnek ezekbe a szakiskolákba a tanulók. Itt az 50%-os minimálbér-adási lehetőség az számukra egzisztenciális, szociális kérdés, és a későbbi elhelyezkedés szempontjából is mértékadó. Van esély arra, hogy ez a 17 ezres tanulószerződéses létszám, tehát tanuló egy-két év alatt 30 ezerre nőjön. Ezt egyébként a törvények is nagyon kedvezően támogatják, itt a korábbi jó együttműködés alapján. Ugyanakkor az adótörvények megadóztatják ezeket a jövedelmeket. Számításaink szerint ez 150 millió forintos pluszbevételt jelentenek mindösszesen a költségvetés számára.

Gyurcsány Ferenc: – Mennyi?

Bihari Tamás: – 150 millió, 150-200 millió plusz terhet jelent a költségvetés számára, ami persze mindenféleképpen egy számba vehető összeg, bár költségvetési összefüggésben kerekítési pontosság. Ezzel szemben viszont 17, illetve egy-két év múlva 30 ezer gyereknek a sorsa bizonytalanodhat el vállalkozásoknál, akik majdnem ennyien foglalkoztatják ezeket a tanulókat, pedig többletadminisztráció, többlet feladatvégzések jelennek meg. Tehát én azt szeretném kérni, hogy ha van erre mód, akkor a korábbi évek gyakorlatának megfelelően a PM fogadja be ezt a javaslatot, amit egyébként az OEP is támogat, és tegyük lehetővé, hogy ez a tanulószerződéses több tízezer gyereket érintő rendszer legyen ilyen tekintetben adómentes úgy, ahogy a minimálbér is az. Tehát ilyen szempontból teljesen konzisztens állapot.

Koji László: – Koji László vagyok, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, építőiparos.

Tulajdonképpen mi megszoktuk itt a kamarában, hogy kétszer eljön a miniszterelnök, meg azt is, hogy közben dolgozunk. Ezért ne vegye udvariatlanságnak miniszterelnök-jelölt úr, hogyha egy kicsit talán úgy tűnik, hogy dolgoztatom. Tulajdonképpen mi, vállalkozók szeretünk sikeresek és erősek lenni úgy, ahogy az expozéjában szerepelt is. Mint régen vállalkozó, tudja, hogyha olyan dolgokkal találkozunk, ami úgy érezzük, hogy minket értelmetlenül akadályoz abban, hogy erősek és sikeresek legyünk, akkor azt próbáljuk maximálisan kikerülni. Ez egy életben maradási reflex, egy ilyenre szeretném fölhívni a figyelmet. Ma Magyarországon más vonatkozásban is, de az üzleti céllal történő adás-vételeket föld, ingatlan vonatkozásában olyan magas illeték veszi körül – ugye 10%-os mértékkel – hogy azt lehet figyelni, hogy mi nem ingatlant veszünk, hanem céget veszünk. Olyan céget, amiben ez az ingatlan benne van. Ez csak egy trükk ahhoz, hogy próbáljuk ezt a 10%-ot megkerülni, miközben ez senkinek se jó, miközben a jövő évi tervezett adó-illeték változtatásokba pedig egy még szigorúbb rendszer tűnik körvonalazódni. Szeretném kérni és fölhívni a figyelmét arra, hogy az unióban átlagosan az ingatlan illeték vonzata kb. 4% körül van. Említném csak a közvetlen piaci értékesítésű lakásépítést. Aki közvetlen piaci értékesítésű lakásépítéshez ingatlant vásárol ma még Magyarországon, az négy évig illetékmentes. Az ördög nem alszik, dolgozik azon, hogy ezt az illetékmentességet is megszüntesse…

Gyurcsány Ferenc: – Az ördög lenne, tényleg?

Koji László: – Tehát tulajdonképpen azzal együtt, hogy az Európai Unióval kellene harmonizálni ezeknek az illetékeknek a mértékét, attól tartunk, hogy még a jelenlegi helyzet is romlani fog.

Egy másik konkrét témát is szeretnék még említeni, amit Parragh elnök úr ár elmondott. Sajnos napjainkra az állam, a hivatalai és az intézményei egy teljesen megbízhatatlan piaci szereplővé váltak a tekintetben, hogy a pénztárnoka, a kincstár nem fizet. Nem hogy a szerződés szerinti 30 napra nem fizet, mert azt már megszoktuk, hogy 60 nap körül talán valami történik, most 90 napok vannak, sőt, a költségvetési szigorítások következtében szétteszi a kezét sok esetben az állami kormányzati és nagy önkormányzati megrendelő, hogy bocsássatok meg, de már nincs meg az a forrásom, ami még másfél évvel ezelőtt megvolt, amikor a munkát elkezdtük.

Juhász úr: – Tiszta és világos beszédeket hallottunk, nagyon szimpatikus volt. Sokat beszélünk a képzésről, de úgy gondolom, hogy nem eleget. Én a Kézműipari Kollégium elnöke vagyok, és a kézműipari alelnök. A gyakorlati képzés jelentőségét szeretném előtérbe helyezni a szakképzésen belül. Én úgy gondolom, hogy a kétkezi munkának vissza kellene adni a becsületét, ezt a mestervizsgáztatáson keresztül a kamara kiválóan működteti. Én úgy gondolom, hogy nagyon jó helyre került, Bihar Tamás statisztikailag és számokkal támasztotta alá az elmúlt év eseményeit. De garancia arra, hogy a szakképzés jó helyre kerül, ez az 500 éves céhvilág és a 150 éves kamarai múlt.

… János: – …János, a Magyarországi Olasz Kamara alelnöke.

Először is nagyon tetszett a beszéd, másodszor olyasmit akarok fölvetni, ami nem kerül pénzbe. De amire szeretném a figyelmet fölhívni, hogy nagyobb figyelmet érdemes fordítani az egész kis családi vállalkozásokra. Ez alatt nemcsak azt értem, hogy egy család vállalkozik, hanem azt is értem, hogyha sikeres, akkor az munkát ad a következő generációnak. Itten nagyon sok munkahely keletkezhet. Hadd mondjak el egyetlen példát abból, amit római nagykövetként tapasztaltam. Elmentünk egy üdülőhelyre, egy kávézóban leültünk, majd hazamentünk, de a feleségem otthagyta a pénztárcáját. Azt mondtam: reménytelen visszamenni. Három nap múlva visszamentünk. A főnök megkérdezte milyen volt a pénztárca, mi volt benne. Előkereste, és azt mondja: idefigyeljen, nálunk nem lopnak, mert az én vállalatomnál mindenki a saját rokonságomból kerül ki, és én 15 fiatalnak adok munkát. Ahol tehát van egy jó cukrász, egy jó szabó, egy jó cipész, az önmagának is, a társadalomnak is – mert ezek kihaló szakmák – jó, és ha minden jól megy, a következő generációnak is.

Miklóssy Ferenc: – Miklóssy Ferenc vagyok, a Hajdú-Bihar Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke és egy közepes magyar vállalatnak a vezetője. Itthon is, külföldön is dolgozunk, azért mondom, a példák miatt.

Én kívánom azt, hogy amit itt miniszterelnök-jelölt úr mondott, abból sok minden megvalósuljon és azt hiszem, hogyha önzők vagyunk, akkor ez nekünk sokkal jobban érdekünk. Ehhez nemcsak kamara, hanem vállalkozóként partnerek is vagyunk. De én úgy látom, hogy a makroszintű mutatók mellett azért a napi gazdaságban nem mindenképpen így érezzük ezt, és döntően a kis- és középvállalatok, és döntően a magyar tulajdonú kis-, középvállalatok. Mert jelentősen nőnek a költségek és itt nem az adóra gondolok, hanem energiától kezdve különböző PM-trükkökig, amiket bevezetnek úgy, ami cégenként 3-5-8-10 millió forintot jelent ilyen-olyan pótlékok. Nőnek a kamatterhek. És amit itt említett a Koji úr: ebben az évben jelentősen nehezülnek a fizetési feltételek. Ezt döntően az állam generálja. Olyan konkrét példáink is vannak saját cégemből, de a mi környezetünkből is, és több kamarát megkerestek a vállalkozók, hogy május-június-júliusban hosszú fizetési idővel lejárt teljesítések után a kincstár nem fizet. Majd azt mondta, hogy a júniusig lejárt fizetéseket szeptemberig. Most ebben az a furcsa helyzet áll elő, hogy hitelt kell felvenni nagy kamatra, hogy be tudjuk fizetni az áfát, mert áfára nincs ilyen halasztás. Tehát mi az államnak hitelezünk jelentős kamatra, hogy majd valamikor ő vissza tudja fizetni. Ugyanez van az önkormányzatoknál is. Ma olyan tőketartalék nincs ezeknél a vállalkozásoknál, hogy ilyen hosszú fizetési haladéknak eleget tudjanak tenni. Nagyon nagy a veszélye, hogy ez komoly helyzetbe hozza az amúgy is nagyon kis nyereségi hányaddal dolgozó magyar vállalkozásokat. Ami nagyon fontos lenne, és nyilván a saját erőnkből – és nem támogatást, hanem lehetőséget kérünk –, hogy fejlesztésekbe, technológiai korszerűsítésekre sor kerüljön, mert akkor tudunk itthon is és nemzetközi piacon is versenyképesek lenni. Csak egy példa, amit elmondtam már többször. 12 évvel ezelőtt adtunk ugyan egy országba egy tendert, akkor 27% volt a magyar beszállítási hányad, a tavalyi évben ez 1,3%-ot tudtunk csak innen vinni, mert ma már nem versenyképesek, vagy megszűntek ezek a termékek. Többször felvetettük már, hogy nem összességében a források kevesek a különböző államigazgatási, kormányzati vonalakon, ami kis- és középvállalatok támogatásához mennek, hanem nagyon szétszórtak ezek. Minden tárca akkor érzi magát hatékonynak, ha területi szerve, elosztási rendszere, pályázati rendszere van, és végső soron, amikor ez a források odajutnak a konkrét vállalkozásokhoz, azok nagyon kevéssé válnak. Ezeket legalább 15 éve ebben nem tudunk elérni eredményt, holott mindenki egyetért. Minden miniszterelnök egyetértett vele, csak nem tudta megvalósítani.

A másik, amelyik szintén több vállalkozótól felvetett panasz, döntően az EU-pályázatokkal kapcsolatban: egyrészt elkészültek a pályázatok, nagyon sok pályázat, és nagyon pozitív, hogy ambicionálták magukat a vállalkozók. De egy ilyen pályázatkészítés azért több millió forintba kerül, amit meg kell fizetni. Ezek befogadás utáni értékelése, elbírálása, részben a szerződéskötés és a kifizetés eléggé lelassult. Kiss Péter miniszter úr, akit én nagyon-nagyon tisztelek és jó partnere a kamarának is, néhány hónapja tette azt az ígéretet, hogy adjunk be minél több pályázatot, és a vállalkozókat ösztönözzük erre, mert ha az eddigi forrás nem elég, akkor lehetőség van a jövő évet előrehozni. Tehát sikeres és megfelelő pályázatot nem fognak elutasítani. Ennek ellenére sorba kapjuk azokat, amiket forráshiány miatt visszaadnak. Azért egyrészt az, hogy a gazdaság fellendülése nem indul úgy meg, a másik: sok vállalkozónak nincs meg az a 2-3 millió forintja, ami egy ilyen pályázat kétszer-ötszöri beadásához szükséges. Én azt hiszem, hogy ez szubjektív dolog, és ezen lehet változtatni.

Egy utolsó kérdésem, kérésem, amit fölvetnék a kereskedelem-fejlesztés. Nagyon örülök annak, ha nem is miniszterelnök-szinten, de megfelelő politikai és gazdaságdiplomáciai szinten nekünk is kell a magyar cégek érdekét képviselni, mert itt a magyar kormánynál is megfelelő lobbizás van, nem beszélve arról, hogy a nemzetközi gyakorlat is más. Amíg EU-s országok több millió eurót, több milliárd eurót költenek évente kereskedelmi fellendítésre azzal, hogy a cégeiket piac- és versenyhelyzetbe hozzák, ez nálunk töredéke. Nem beszélve róla szétaprózódott jogkörökről is.

Gyurcsány Ferenc: – A mai gazdaságpolitikai hangsúly-módosításnak az a fő oka, hogy vállalati példát mondjak, mert 2002-ben úgy viselkedtünk, mint az a vállalati vezető, aki azt mondja, hogy számítva a következő időszak dinamikus bővülésére, növekedésére, egy időben csinálunk két dolgot. Jelentősen növelem az alkalmazottak bérét, és indítok el jelentős technológiafejlesztési-modernizációs programot. Az ország ezt tette 2002-ben. Nagyon jelentős társadalmi csoportoknak emelte a jövedelmét és különböző szociális transzferekkel terhelte a költségvetést és elindított egy-két igazi, komoly modernizációs programot. Ebben a legjelentősebb az autópálya-fejlesztés, a következő évben 200 milliárdot meghaladó a költségvetésben. Közben lassult a növekedés, és közben kiderült, hogy mind a kettő önmagában is elegendően ambiciózus ahhoz, hogy kapaszkodni kelljen a finanszírozásban.

Más a részvénytársaság logikája és más az országé. Azt mondja az elnök úr, hogy zárkózzunk fel Európába. De ebbe az európai felzárkózásba ott van ám, hogy az emberek nem tudnak megélni 250-300 eurós havi jövedelemből. A gazdasági kamarában ülők, a vállalkozással rendelkezők jelentős részének többszöröse a havi jövedelme annál, mint amire én itt most hivatkozok. Ezek az emberek tanítják a mi gyerekeinket, ezek az emberek állnak a mi ágyunk mellett, amikor kórházban vagyunk. És bár egyetértek, hogy iszonyatos komoly költségvetési ráfordításokat igényelt ennek a programnak a végrehajtása, de ha ma takarékoskodnunk kell egy-két dologban, annak ez az oka, hogy két ambiciózus programmal indultunk el: egy szociális és egy modernizációs programmal. És akkor az ezen kívül lévő területeken nem lehet ugyanolyan tempóban előrehaladni. Igen. Mikor ezt 2003. nyara óta több lépésben fölismeri a gazdaságpolitika, akkor elkezd szűkíteni, takarékoskodni, jobban megfogni a pénzt, ugyanúgy, mint egy vállalatban. Ugyanazt teszi. Nem csinált megszorító intézkedést, amit úgy látom az ellenzék folyamatosan egy kicsikét szeretne. (Tegnap kértem, hogy nyújtsanak be egy ilyen javaslatot, hogyha ennyire szeretnének megszorító intézkedéseket.) De ötször megnézi, hogy mikor, mire fizet. Mert hogy van egy erőteljes likviditás menedzsment kényszer ebben az ügyben. Egyetértek. Akkor, amikor az ember elkezd két területen jelentősen bővíteni, akkor időnként ez azt jelenti, hogy más területeken nagyfokú fegyelmezettség kell, hogy ne boruljon fel az egyensúly. És nem lehet egyszerre mindent. Muszáj megérteni. Ugyanúgy működik, mint az önök vállalatainál. Hiszen többségüknek van saját vállalata, vagy vezető egy vállalatnál. Nem megy. Lehetett volna másként is dönteni. Lehetett volna úgy dönteni, hogy nincsen ilyen szociális program, hogy nincsen ilyen fejlesztés, hanem más van. De mi nem így döntöttünk. Mi erre kaptunk egyébként fölhatalmazást a választóinktól, nekünk ezt a programot kellett végigcsinálni. Ez nyilvánvalóan meghatározza a következő két év mozgásterét.

Ami a kereskedelem-fejlesztést illeti, abban a szétaprózott jogkörökre vonatkozó megjegyzésekkel egyetértek, és ebből fakadó következtetéseket le fogjuk vonni. Engedjék meg, hogy erről most többet ne mondjak.

A pályázati rendszer: január 1-jétől egységes kormányzati pályázati informatikai rendszer van, és a központi kormányzat pár százezer forintos és pár milliós tételekre vonatkozó pályázatot nem írhat ki. Egy minisztériumban nem kell foglalkozni 2-3 millió forintos pályázattal, ezzel a régióban, megyében vagy városban kell foglalkozni, vagy a társadalmi partnereknek kell odaadni a döntés jogát. Egy minisztériumban jó jogszabályt kell csinálni. Egy minisztériumban oda kell figyelni, hogy az alája tartozó intézmények jól működnek-e – amiről beszéltünk. Azaz itt is van egy félreértés. Nekem miniszterként, sportminiszterként időnként 60 ezer forintos pálya-felújítási pályázatot tolnak az orrom elé. Normál esetben a miniszter munkaideje ennél drágább, meg az apparátusé is, akiken átment ez a dolog. Ha nem csináltak volna semmit, és amit megspóroltak volna, odaadták volna annak, aki pályázott, már jobban jártunk volna.

Egyetértek, hogy nagyon nehéz ma kis- és közepes vállalatnak lenni. Egyetértek az elnök úr értékelésével, hogy ebből egy ilyen duális gazdaság képe rajzolódik ki, ahol van egy nagyon erős, nagyon kompetitív, döntően külföldi tulajdonban lévő, a globális folyamatokban mélyen integrálódott nagyvállalati szektor. E környékén egy döntően magyar tulajdonú középvállalati, beszállítói világ. De a zöm azért ez alatt van, és ezen kívül van, s nagyon sokat gonddal küzdenek. Például a kereskedők, a beszállítóknak egy része, lakossági szolgáltatásban működők. Egyetértek azzal, hogy ráadásul ezeknek a jövedelmeknek egy jelentős része nem monetarizált, a számla és könyvelési rendszeren kívül jelenik meg. A mi szabályaink furcsa módon a magyar gazdaságnak egy nem elég nagy szeletére vonatkoznak. Ma a magyar alkalmazottaknak több mint felének a munkabére a minimálbér környékének egy nagyon szűk környezetében van. S mindennapos gyakorlat és tapasztalat a kis- és középvállalatokban a minimálbérrel való bejelentettség és mellette párszor tízezer forintnyi zsebbe fizetés. Magyarország gazdasága ma így néz ki. Kell venni egyszer egy nagy levegőt, előtte jól meg kell kutatni a témát, és azt mondani, hogy radikálisan csökkenteni kell a közterheket, kötni egy megállapodást és megpróbálni tisztává tenni ezeket a jövedelmeket. Ma szinte biztos vagyok abban, hogy aki nem nagyvállalatnál dolgozik, ott a jövedelmeknek 40-50%-a az bevallott jövedelmen kívül megy. Ez egészen jól látható. Ha ezt számításba vesszük, akkor jó 30%-nyi közteher-csökkentést lehetne elérni, ha ezeket be lehetne vonni a közteherviselésbe. Meg kell kutatni, meg kell nézni, hogy bekövetkezik-e az, amit várunk. Egy jövőre vonatkozó cselekvési magatartásra vonatkozóan kell föltenni kérdést. Mert egyébként össze fog dőlni a költségvetés. Mi nagyon bátrak vagyunk, de kiderül, hogy nem bátrak voltunk, hanem vakok. Csökkentettük a közterheket azt remélve, hogy bevallják a jövedelmeket, aztán azt mondták, hogy egy frászt. Na, akkor nagyon nagy baj lesz.

Egyetértek a gyakorlati képzés dolgával. Vannak rövid távú kényszerek, melyek úgy néznek ki, hogy muszáj finanszíroznunk a közös államot. Muszáj bevételi forrásokat találni. Ugyanis általában az történt, hogy mindenki, akinek fizetni kell, az fölszisszen, és egyébként mindenki kér még támogatást. Középtávon alkalmas az a program, amiről az elnök úr beszélt, és amivel egyetértek. Jelentősen modernizálni kell és hatékonyabbá kell tenni az államot, hogy kevesebb kelljen neki az önmaga fenntartására. Ahhoz még kell egy kis idő – de nekem a következő évi költségvetést is elő kell terjesztenem –, amikor megálmodjátok a cégben, hogy milyen jó lenne, hogyha modernebb lenne, de azért még a havi számlákat ki kell fizetni. Tehát egyszerre jönnek a könyvelők, akik mondják, hogy mit kell nagyon jól megcsinálni, és egyszerre jönnek a vállalati stratégák, akik a következő 2-3 év átalakítási programjait teszik meg.

A szakképzés, felnőttképzés, tanulószerződések ügyében az üzenetet megértettem. A tanulószerződésekhez kapcsolódó közterhekre rátekintünk. Önmagában egyébként valóban messze hibahatáron belül van a költségvetésben nem 150-200 millió forint, hanem 4-5 milliárd forint is a vége felé. Ilyenkor, a költségvetés készítésének folyamatában minden nap találkozom 30 db hibahatáron belül lévő tétellel, és mindenki azt mondja, hogy ez hibahatáron belül van. És most így a költségvetés tervezésének a harmadik hetében már – hogy mondjam? – a GDP 1%-át elosztottuk hibahatáron belül. Akkor pedig már kezd a dolog nagyon kínos lenni.

Dr. Parragh László: – A kereskedelem-fejlesztés tekintetében régóta mondjuk, hogy az állam egyedül nem fogja tudni megcsinálni. Azt hinni, hogy íróasztal mögül lehet kereskedelmet fejleszteni és bonyolítani, valódi vállalkozói kapcsolatok nélkül, botorság, és rövidlátó az, aki ebben hisz. Ezért ajánljuk állandóan, hogy a kamarák ebben szívesen részt vennének.

A másik: adózásban, azt gondolom, hogy a magyar vállalkozói társadalom otthon van. Amikor mi azt mondjuk, hogy aktív gazdaságpolitikára van szükség, akkor ezzel azt mondjuk, hogy vannak olyan vállalkozói rétegek, amelyek rövid távon igényelnek segítséget vagy azért, mert erősödésben vannak, vagy azért, mert ha tönkremennek, elveszítik a foglalkoztatottjaikat. Mondjuk ez utóbbi a textilipar, az előbbire néhány kisvállalkozás. Tehát mi pusztán Mária Terézia-i intelmekre gondolunk, amit fiához, II. Józsefhez írt, amelyben azt mondta, hogy etetni is kell azt a birkát, nem csak nyírni.

És azt gondolom, hogy az a mai napnak a legfontosabb üzenete, hogy valódi reformok mögött a gazdaság ki fog állni. A gazdaság következetes a véleményében. Folyamatosan mondja azt, amit évek óta megfogalmaz a gazdaságpolitika tekintetében. Ha valódiak a reformok, ha azok előremutatóak, akkor a siker a gazdaságnak önös érdeke, és az önös érdeknél nagyobb szövetséges nem nagyon létezik.